Árképzési eszközök - stadopedia
Az árpolitika eszközei a következők:
A banki szolgáltatások árainak meghatározásakor lehetetlen pontosan kiszámítani a kölcsönzött alapok költségeit, így az alacsonyabb árkorlát a költségek függvénye. A bank a szolgáltatás teljes árának megállapítása helyett számos elszámolási árat (pl. Letétkezelés esetén a kamatláb éves kamatláb, negyedéves kamatláb, egy hónapra vonatkozó kamatláb, a minimális betét összegétől függő kamatláb).
Az árkülönböztetés módszere a hagyományos. A hazai bankok széles körben használják a hitelek differenciált kamatlábainak megállapításakor. E módszer szerint az egyes ügyletekben az alapárat kiigazítják, ami az ugyanazon szolgáltatás árának differenciálását eredményezi. Ennek a módszernek a leggyakoribb példája a hitel kamatának megállapítása. A kereskedelmi bankok által kibocsátott hitelek kamatlábainak megkülönböztetésének kritériumaként a következők érvényesek:
- egy adott hitelfelvevő hitelkockázatát, amelyet eszközének likviditása határoz meg; A hitel biztosításának kiválasztott módszerei (minél nagyobb a kockázat, annál magasabb a kamatláb);
- a hitelfelvevő természete gazdasági potenciáljának és a banki műveletek tényleges összegének tekintetében (a preferenciális és megbízható ügyfelek preferenciális kamatlábai meghatározhatók).
A betétek kamatlábainak megkülönböztetésére vonatkozó kritériumok lehetnek a betét összege, lejárata, kamatfizetési rendszere, a betétes jellege.
A kiegyenlítő árak meghatározása az ingadozó árakon alapul, azzal a céllal, hogy egy tranzakció nyereségének csökkenését ellensúlyozza a más ügyletekhez való kiegyenlítés.
A módszer hátránya, hogy pontos számításra van szükség.
A kazán módszere. E módszer szerint a bank nem végez számításokat minden egyes tranzakcióra vonatkozóan, hanem csak az összes költséget veszi figyelembe, és minden egyes szolgáltatás típusára átlagos bázisárat állapít meg, így az ár ezen átlagos költségeket fedezi, és tartalmazza a kívánt nyereséget.