Félelem a veszteségtől
Ma találtam olyan betegség jeleit, amellyel folyamatosan küzdenek. Ez attól tart, hogy nincs idő, időt veszít. Ez egy őrület, a vágy, hogy minden szabad percben hasznos akciót töltsön. Tehát nem akar időt vesztegetni.
De mikor veszítünk időt? Mikor lehet valójában elveszettnek tekinteni? Vagy talán éppen ellenkezőleg, ha ezer különböző aktív esetet töltesz be, elfelejtünk valami nagyon fontosat?

De találjuk a bölcsességet, hogy élvezhessük ezt a mesés hangulatot a reggelen? Vagy az idő elvesztése attól való félelem, hogy ránk futni, futni, futni, anélkül, hogy megnéznénk a körülöttünk lévő harmóniát?
Ha a személyes idő nagyon korlátozott, akkor különösen hajlamosak vagyunk erre a mániára. Csak egy gyermekem van, de folyamatosan megköveteli a figyelmemet. ("Hogyan kezelhetem mindent egy csecsemővel?") Személyes időm az, amikor a gyermek alszik. Valahol másfél órát. És reggel fél óra és fél óra. Milyen kísértés, hogy eltöltsék ezt a reggel órát az interneten való sétálás során. Vagy érdekes könyveket olvas. Nagyon nehéz csak ülni és semmit sem tenni, elnyeli a reggeli szépséget. Az a félelem, hogy a veszteséget idővel elveszítik, valami lényegtelen dologgal jön. Miért? Mi lehet fontosabb ma, mint ennek a hatalmas harmóniának a megvalósulása?
Egyáltalán nem veszítünk el időt, amikor úgy tűnik számunkra. Időt vesztünk, nem pedig üzleti tevékenység hiányából. Az igazi időpazarlás az, hogy képtelen élvezni az életet. Nem az a képesség, hogy értékes pillanatokat érezhessenek. Az időveszteségtől való félelem nem engedi, hogy meghallgassuk a madarak énekét, és nyugodtan lélegezzük be a friss reggeli levegőt. De mindez a forgalmas élet elengedhetetlen eleme. A belső fejlődésünk nélkülözhetetlen eleme.
Ne veszítsük el az arany pillanatokat!
Ez a cikk érdemes megosztani a barátaival. Nyomja meg!