Fanfics az oránon)

- Haldoklom ...
- Jó reggelt Tamaki-senpai. Haruhi intett a kezével, de nem hagyta el a könyvet.
- Tényleg meghalok, Haruhi - ismételte meg a szőke férfi a legdrámaibb hangon.
- Uh-huh ... - motyogta a lány, és elérte a karmot.
- Nos, Haaruquhia ...
A lány összeráncolta a homlokát, és letette a könyvet, kitalálva, hogy nem fog tudni koncentrálni Tamaki nyafogására.
- Mi a baj, sempai?
Válaszul Tamaki megmutatta neki a kis ujját.
Haruhi zavarba ejtette a szempilláját.
- Sempai, vágod magad papíron.
Tamaki gyászos bólintással megerősítette, és továbbra is ujját tartotta Haruhi orra előtt. A lány felsóhajtott, és a táskájára nézett.
- Rendben, légy türelmes.
Tamaki ráncolta a szemöldökét, amikor Haruhi antiszeptikus kezeléssel kezelte a vágást. Néhány másodperc múlva már megragadta a ragasztót.
- Ez minden.
- Még mindig fáj - mondta Tamaki.
Pusztán ösztönösen, még mindig gondolatokkal, valahol a könyv százhúszadik oldalán maradva Haruhi megfogta a kezét, és megérintette ajkát a gipszre.
- Jobb?
Tamaki pislogott ... És elpirult a fülre.
- Sempai? Annyira vörös ... tényleg annyira fáj? Mondta kétségtelenül Haruhi.
Tamaki nem tudott válaszolni, még mindig az ujjával nézett.
- Anyu mindig ezt csinálta, amikor fájdalmas voltam ... ha ha ... Haruhi zavartan vállat vont. "Tudom, hogy nincs rá szükség ..."
A szeme felmelegedett, az ajkak puha vigyorral nyúltak fel:
- Köszönöm, Haruhi. Sokkal jobban érzem magam.

- Haruhi.
- AAA! Sempai! Távolítsa el ezt a csíkot.
- De ... - zokogta Tamaki.
- Már három héttel elhaladt. A kisujjaid már hosszú ideig meggyógyultak, és a zenekar már teljesen fekete.