Olvassa el a könyvet бирюк, автор тургенев иван онлайн страница 1
Ivan Sergejevics Turgenev
Egy este voltam vadászni, az úton piszkos. A házhoz nyolc mérföldre volt; a jó vándorló kacsa vidáman futott a poros úton, néha horkolva, és fülébe rántva; A fáradt kutya, mintha összekapcsolódna, nem hátrált a hátsó kerekek mögött. A vihar jön. Az erdő mögül lassan felállt egy hatalmas lila felhő. rajtam és hosszú szürke felhők rohantak, hogy találkozzanak velem; A bokszok nyugtalanul mozogtak és megfulladtak. A fagyos hőt hirtelen egy nedves hideg váltotta fel; az árnyékok gyorsan megvastagodtak. I csapott a gyeplőt a ló, lement a szakadékba, átmászott a száraz patak, minden benőtt lozinkami, felmászott a hegyre, és bementek az erdőbe. Az út előttem sűrűn sötét sűrű mogyorós bokrok között gyűrődtek; Nehézséggel haladtam előre. Droshky ugrott szilárd gyökerei évszázados tölgyek és hársfák, folyamatosan átlépte mély hosszirányú bejárni - nyomait kocsi kerekei; a lovam elkezd megbotlani. Az erős szél hirtelen zengett az ég, fák zabushevali, nagy csepp eső zörgött élesen, fröcskölt a leveleken, villámlás, mennydörgés és tört. Az eső a patakokba hullott. Haladtam egy lépést, és hamarosan meg kellett állnom: a lovam merev volt, nem láttam semmit. Valahogy nagy bokrot vettem. Görnyedt és csomagolják arc, türelmesen vártam a végén a rossz időjárás, amikor hirtelen egy villám, az út tűnt számomra egy magas alak. Ebbe az irányba kezdtem nézni - ugyanaz az alak, mintha a földtől közeledt volna a droshky mellett.
- Ki ez? Hangos hangot kért.
- Itt vagyok az erdész.
- Ó, tudom! Haza megy?
- Otthon. Igen, látod, milyen zivatar ...
- Igen, zivatar - válaszolta a hang.
Fehér villám égett a foresterről a fejről a lábra; rögtön egy röppentő és rövid villám jelentkezett. Az eső megduplázódik.
- Nem lesz sokáig - folytatta az erdész.
- Valószínűleg elviszlek a kunyhámba - mondta hirtelen.
A ló fejéhez ment, vette a kantárhoz és kihúzta. Elindultunk. A haldokló párnájához tartottam, "mint egy tengeri transzfer", és rákattintott a kutyára. Az én szegény tengerésze súlyosan csapott a földre, elcsúszott, megbotlott; a szekerész jobbra és balra lengett a tengelyek előtt, mint egy pillantás. Sokáig mentünk; Végezetül megtorpant a vezetőm: "Itt vagyunk otthon, uram", mondta nyugodt hangon. A kapunyitó csattant, több kölyök barátságosan ugatott. Felnéztem, és láttam a fényt a villám egy kis kunyhóban a közepén a hatalmas udvar, zárt kerítéssel. Egy kis ablakból halványan csillogott a fény. Az erdész hozta a lovat a tornácra, és kopogott az ajtón. „Sichas, sichas!” - volt egy kis hangot, dombornyomás mezítláb, a csavar nyikorgott, és egy lány, körülbelül tizenkét, a kis ing, öves tarkószalagot, egy lámpással a kezében jelent meg az ajtóban.
- Mondja meg a mesternek - mondta neki -, és a ponyvás alá helyeztem a pocsolyát.
A lány rám nézett, és belépett a kunyhóba. Én követte.
Az erdei kunyhó egy szobából állt, füstös, alacsony és üres, padló és válaszfal nélkül. A kopott juhbőr kabát a falon lógott. A padon egy csöves puskát feküdt, a sarokban pedig rongyok halmoztak; két nagy edény állt a kályha közelében. Luchina égett az asztalon, szomorúan villogott és eloltotta. A kunyhó közepén egy bölcső lógott, hosszú hosszúságú pólus végéig. A lány eloltotta a lámpást, leült egy apró padra, és jobb kezével elkezdte a bölcsőt mozgatni, hogy balra állítsa a gerendát. Körülnéztem - a szívem elkezdett fájni: nem szórakoztató éjjel bejutni a parasztházba. A bölcsőben lévő gyermek keményen és hamarosan lélegzett.
- Itt vagy egyedül? Megkérdeztem a lányt.
- Egy - szólalt meg alig hallhatónak.
- Erdei fiú vagy?
- Lesnikova - suttogta.
Az ajtó becsapódott, és az erdész lépett, fejét hajolva, a küszöbön. Felemelte a lámpást a padlóról, elment az asztalhoz, és megvilágította a lámpát.
- Tea, nem vagy a rájuk? - mondta és megrázta a fürtjeit.
Ránéztem. Ritkán láttam ilyen fiatal embert. Magas volt, széles vállú és dicsőségre épült. A nedves inge alatt erőteljes izmai jelentek meg. Fekete, göndör szakálla a maga szigorú és bátor arcának felét fedte le; bátor, kicsi barna szeme merészen kinézett a széles szemöldökkel. Kissé csípőre tette a kezét, és megállt előttem.
Köszönetet mondtam neki, és megkértem a nevét.
- A nevem Thomas, - válaszolta -, és a becenevével Biryuk. [1]
Így szóltak a szomszéd parasztok Biryukról.
- Tehát te vagy Biryuk - ismételgettem -, én, testvér, hallottál rólad. Azt mondják, hogy senkit sem csinálsz.
- Megemlékezem álláspontomat - válaszolta komoran -, nincs olyan, mint a mester kenyere.
Vett egy fejszét az övéből, leült a padlóra, és elkezdte levágni a gerendákat.
- Nincs egy úrnője? Megkérdeztem.
- Nem - válaszolta, és intett a fejszével.
- Nem ... igen ... meghalt - tette hozzá, és elfordult.
Hallgattam; felnézett és rám nézett.
- Elfutott a járókelővel - mondta kegyetlen mosollyal. A lány lenézett; a gyermek felébredt és sírt; a lány elment a bölcsőhöz. - Gyerünk, adjuk - mondta Biryuk, és piszkos szarvot tett a kezébe. - Tehát elhagyta - folytatta halkan, és a gyermekre mutatott. Az ajtóhoz ment, megállt és megfordult.
- Te, tea, mester - kezdte -, nem fogod megenni a kenyerünket, de körülbelül három kenyerem van.
- Nos, tudod. Raknék egy szamovárba, de nekem nincs tea ... megyek és meglátom, mi a lova.
Kiment, és becsapta az ajtót. Körülnézett egy másik alkalommal. A kunyhó még ennél is szomorúbb volt, mint korábban. A hűtött füst keserű illata kényelmetlenül akadályozta a légzésemet. A lány nem mozdult, és nem emelte fel a szemét; néha tolta a bölcsőt, félénken a vállára tette az ingét; csupasz lábai lógtak mozdulatlanul.
- Mi a neved? Megkérdeztem.
- Ulytai - mondta, még inkább szomorú arcát mutatta.
Az erdész bejött és leült a padra.
- A vihar áthalad - jegyezte meg egy kis csend után -, ha akarod, kiviszlek az erdőből.
Felálltam. Biryuk elvette a fegyvert, és megvizsgálta a polcot.
Minden jog fenntartva, Booksonline.com.ua